Múlt idők nyomában

,,Nagy valószínűséggel, minden jel arra mutat, ha volt ősnyelv, akkor az a magyar, legalábbis annak egyenes folytatása, legrosszabb esetben is." - Kiss Dénes (nyelvész, nyelvkutató)

A jelenlegi tudományos álláspont szerint a magyar az uráli nyelvcsalád tagja, azon belül az ugor csoportba tartozik; a legközelebbi ismert rokonai a manysi és a hanti. Az nem látszik nagy valószínűséggel, hogy a magyar az ősnyelv, hanem az, hogy a magyar egy nagyon régi múltú, önálló fejlődésű uráli nyelv, amely sok archaikus vonást őrzött meg, tehát egy ősnyelv, vagy annak közvetlen folytatása lehet.

Igeidőrendszere viszont megcsonkult. Míg a mai németben szinte változatlan a hat alap igeidő, addig a magyarból kikoptak a múlt idők, egyedül az egyszerű múlt maradt fent a mai napig, mely az ,,-t/ -tt" suffixumokat használja.

látni -> látott
enni -> evett
jönni -> jött
alkotni -> alkotott 
aludni -> aludt

Ez egyenes fordítása a németben ma a ,,Präsensperfekt" igeidőnek, amit a ,,haben/ sein" ragozott alakjaiból és a ,,Partizip Perfekt" alakokból hoz létre a nyelv.

sehen (ie) -> hat gesehen
essen (i) -> hat gegessen
kommen -> ist gekommen
erschaffen -> hat erschaffen
schlafen (ä) -> hat geschlafen

A mai magyar nyelvben egy múlt idő maradt meg produktívan, mert a régi múlt idők funkcionális munkamegosztása felbomlott, és a rendszer végül egy általános múlt időre egyszerűsödött. Ha bármilyen német múlt időt használunk kijelentő módban, a magyarban erre a múltra fordítjuk azt. A németben pedig nem ugyanaz történt, hanem inkább regiszter szerinti kettéválás maradt fenn. Vagyis: a németben sem maradt meg ,,minden" érintetlenül. A beszélt nyelvben sok helyen a ,,Perfekt" nyomult előre, sőt az alsónémet területeken (Ausztria szinte egésze és Dél-Németország) a ,,Präteritum" visszaszorulása már a 16–17. századtól adatolható, ez az úgynevezett ,,Präteritumschwund". Ezeken a területeken a ,,Perfekt" lett az egyetlen általános múlt idejű forma, és a finomabb különbségeket lexikai eszközökkel fejezik ki. Ugyanakkor az írott és beszélt standardban továbbra is a ,,Präteritum" a fő elbeszélő múltú értelmezéssel rendelkező múlt idő. A magyarban is létezett az igeidő, a mai napig elég jól értjük, bár mosolygunk az alakokon, viszont a hétköznapi használatban inkább komikus, mintsem bevett, produktív múlt idő.

Jele: ige+ -a/ -e/ -á/ -é

hallani -> hallá
nőni -> növe
lenni -> vala
írni -> írá
ütni -> üté

,,S mondá az Úr: ,,Legyen péntek"!"

Tolcsvai kutatása szerint ez a múlt a beszélt köznyelvből már a 18. század közepén eltűnőben volt, inkább nyelvjárási funkcióban, főleg közelmúltat, ,,aligmúltat", közvetlen átélést jelölve élt tovább. Vagyis nem egyszerűen ,,kihalt", hanem előbb úgymond ,,specializálódott", aztán kiszorult a beszélt, majd később az írott köznyelvből is. Onnan lehet tudni, hogy írásban valamennyivel tovább fent maradt, hogy Petőfiék még bőven-bőven használták műveikben az igeidőt: ,,... A tél dere már megüté fejemet...".

A német elbeszélő múlt elbeszélő funkciója a mai értelemben bár szintén megkopott, de nem halt ki, jó darabig még nem is fog, hiszen írásban és szóban is, egy jelenhez képest lezárult, lineáris cselekménysorozatot mondunk el vele, ám inkább leíró múltban kerül elő, irodalomban, újságokban egyfajta körülírásos értelmezéssel. Ettől függetlenül képezhető minden:

hören -> hörte (18. századig ,,hor")
wachsen (ä) -> wuchs
lenni -> war (archaikusan was)
schreiben -> schrieb
schlagen (ä) -> schlug

,,Dann sagte der Herr: ,,Möge jetzt Freitag sein"!" 

A magyartól eltérően nem csak végződésekre, de tőhangváltozásokra is felfigyelhetünk, tehát a képzés is más. A ,,Präteritum" háttérleíró használatát a magyar külön, folyamatos, azaz leíró múlttal adta vissza, mégis, mivel nem tartotta a magyar nyelv életben az elbeszélő múltat, a leíró múlt vele együtt, mondhatni a sírba szállt. Nagyon szépen látszik, hogy a magyar nyelv konzerválta a múlt időket, grammatikai kimutatások helyett lexikai eszközökre fókuszált. Így a leíró múlt, bár elméletileg képezhető, gyakorlatban még annyira se jönne elő, mint az előbb említett elbeszélő múlt.

,,Immár az éj ekkorra mély vala, s a hold fénye hosszú sápadt csíkokat vet vala ama torony kövére. Noémi némán, mozdulatlan áll vala a harang mellett, és a levelet újra meg újra olvassa vala szemével."

Érdekes lehet, hogy a létigét nem ,,van vala" alakban mutatta ki a nyelv, holott a ,,vala" itt segédigei és nem jelentéstani szerepet tölt be alapjáraton. Az ige jelen idős ragozott alakja mellé került mindig a ,,vala" (később irodalomban a ,,volt"), mely együtt adta ki a leíró múlt jelentést. Történetelmesélést adott ki az igeidő, túlnyomó részt egyes szám harmadik személyben volt használatos.

A német nyelvben ez a fajta imperfektikális leírás nem jelenik meg, helyette a ,,Präteritum" használta nyomatékosító szavakkal:

,,Damals war es inzwischen tiefe Nacht, und das Mondlicht wurf lange, bleiche Streifen auf das Gestein des Turmes. Noemi stund schweigend, regungslos neben der Glocke. Sie las und las den Brief immer wieder." 

Az archaikus hatás miatt a német eredeti ,,werfen" és ,,stehen" igék ,,wurf" és ,,stund" alakjait használtam. Nem külön igeidőket jelöltek, hanem a ,,warf" és ,,stand" későbbi, úgymond modernebb, maibb elbeszélő múltas alakok már, így a régies megfogalmazás leírása egy fokkal könnyebben érzékelhető, visszaadható. Emellett a nyomatékosítása a leírásnak a ,,las und las" szerkezet, amit eltérve a magyartól, inkább külön mondatba tettem be. 

Végül itt van nekünk a régmúlt. Képzése a klasszikus magyar múlt idős alakokhoz, tehát a ,,-t/ -tt" -vel ellátott alakokhoz csatolt ,,volt" szócska. Itt már nincsen ,,vala". Érdekesség, hogy azontúl, hogy néhány szófordulat a mai napig használja az igeidőt, a feltételes múltat ebből képezi, akárcsak a német.

,,Megmondtam volt neki, engemet nagyon megbántott volt."

Az első fele mondatnak, rögzültebb pozícióban maradt fent, míg a mondat második felén megint csak mosolygunk, sőt, egyenesen parasztosnak érezzük, már csak az ,,engemet" archaikus tárgyi személyes névmás miatt is, amiről később - a tégedet alakkal egyetemben - lekopott a tárgy ragja és ,,engem" maradt. 

Németben az elbeszélő múlt és befejezett jelen katyvasza, tehát a ,,war/ hatte" ragozott alakjaiból és múlt idős alakokból tevődik össze a mondat értelme.

,,Ich hatte ihm (doch) gesagt, er hatte mich sehr beleidigt." 

És mindegyik nyelvben a feltételes múlt ebből alakult ki:

,,Ha előbb szóltál volna, eljöhettem volna."
,,Hättest du früher Bescheid gesagt, hätte ich kommen können."