Milyen nyelv a német?

Milyen nyelv a német? Ha megkérdeznék ezt, sok dolgot tudnánk mondani. Berzsenyi Dániel szerint a német ,,hármas lépéssel lejtve kering" és ,,párját karja köré zárja, s lebegve viszi" tánc közben. Ez egyébként igaz a nyelvre is. A német hangsúlyok, összetett mondatok fellengve lejtenek az igék pedig enyelegve kacsingatnak egymásra két tagmondatot összekapcsolva. De azt mondanám, a német egy olyan nyelv, ami borzasztóan alulértékelt hatékonyságból magyar szemmel és borzasztóan elítélt más európai nyelvektől, szintén magyar szemmel.

- Rindfleischetikettierungsüberwachungsaufgabenübertragungsgesetz -

Egy igazi szókincs bújik meg eme hosszú főnév sorai között. Egy laikus azt mondaná, hogy ez ömlesztett betűk halmaza, egy germanista azt mondaná, hogy ez a német nyelv szépsége. Én egyiket se mondanám, hiszen a német egy olyan nyelv, ahol semmi sincs hiába – amiképpen más nyelvről is ez elmondható- , tehát nem betűk halmaza vagy katyvasza ez a szó, mindennek ellenére nem lesz attól széppé a nyelv, hogy több szót vagyunk képesek egymásba olvasztani, különösebb határok nélkül, csak a hézagelemekre van szükség, de nincs például második mozgószabály, mint a magyarban vagy egyéb olyan tényező, mely akadályt gördítene a szó elibe; de ez a nyelvnek egy tulajdonsága, ettől nem lesz szép vagy csúnya egy nyelv. Mindenkinek a magyarról jut eszébe, hogy páratlan. Még egy régi sörreklámban is (márka megnevezés nélkül) elhangzott a mondat: ,,A világ legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem." - ami egy nagyon szépen hangzó, magasztos, öntömjénező és kiérlelt mondat…. is lehetne a nyelvünkről, de nem az. A reklám elve szívhez szóló szöveggel, képsorral és magyar kulináris értékekkel operál. Tehát nekünk, magyaroknak, eleve szívhez szóló. Igazából, ami elmondható: mindenkinek az ,,anyám főztje" a legfinomabb és mindenkinél a ,,szülőfalum melletti kis tisztás" a legszebb. Nem foglalkozunk azzal, hogy a fenti összetett szó szép csúnya, hosszú vagy rövid – azzal foglalkozunk értelmes-e. Márpedig az. Tehát egy értelmes, német szó.

A német nem magyaráz és kérdez feleslegesen, dómként viselkedik és fejezi ki magát, amit mond, kérdez, az ott van. Nem minden ember véleményének azonos a bizonyító ereje. Ha valaki éveken keresztül más, mondjuk angol, spanyol, olasz, francia nyelveken tanult, kötekedik majd veled és eleve ellenségesen áll hozzád, legalábbis ahhoz a dologhoz, ha azt mondod, hogy neked meg a német a legjobb és legkönnyebb idegen nyelv. Ily módon az ő rólad alkotott véleményét nyilván más súllyal kezeled, mint annak az embernek a kritikáját, akinek a jóhiszeműségében és ítélőképességében megbízol és esetleg szintén németet tanult. Ez nem alázathiány, hanem forráskritika és véleménykülönbség. Na, meg intelligencia kérdése; ha nem tanultam franciául, nem tudom, milyen nyelv és nem ítélem el. Én tanultam angolul és számomra a lezárt cselekmények folyamatosságát nem emészti meg a gyomrom. Ennek ellenére tisztelettel viseltetek azok iránt, akik megtanulták az angolt, annak ellenére mivel tanultam, van már egy elképzelésem, milyen nyelv az angol, anyanyelvűként nyilván érzem nekem milyen nyelv a magyar. De nem vagyok közelebb ahhoz, milyen a német. Nem mást nyelvet beszélőktől kell ezt kérjem, hogy elmondják. A történelem miatt szegény német nyelvet éppen elegen utálják, holott a nyelv szegény, mint olyan, nem tehet arról, hogy olyanok beszélik, akik a 20. században hatmilliónál is több zsidót öltek meg. Ebből a szempontból ne közelítsük inkább meg, milyen a német. És, ha valaki ilyen meddő vitákba szál, hogy ez alapján ítél, vagy oda kvartyogja: ,,Ezek csak cváncogni tudnak!" – annyit kell mondani: ,,Tőled kértem jó tanácsot? Nem. Akkor miért adsz?"

És itt érünk el ahhoz a ponthoz, ahol a német nyelv valóban érdekes lesz. Nem ott, hogy hosszú szavakat képes előállítani, nem ott, hogy a mondat végén még előkerül egy ige, mint a sírból visszajáró rokon, akiről már azt hittük, lezártuk az örökségi ügyet, hanem ott, hogy a német a gondolkodást szerkezetté alakítja. Nem egyszerűen mond valamit, hanem felépíti. Nem odaveti a jelentést, hanem befalazza, megtámasztja, mellékmondattal körbeállványozza, majd a végén, amikor már mindenki azt hinné, hogy a mondat eltévedt, kiteszi az igét, és hirtelen kiderül: végig tudta, hová tart.

Kívülről nézve tömbszerű, komor, rideg, néha már-már túlméretezett. Aki nem tudja olvasni, csak azt látja, hogy magas, sötét és tele van faragott nyelvtani szörnyekkel. De ha belépünk, megértjük, semmi nincs véletlenül. A tartóoszlop ott áll, ahol állnia kell. A boltozat nem azért hajlik, mert kedve támadt görbülni, hanem mert így tartja meg az egészet. A németben a ragozott ige, az infinitívusz, a partizípium, az elváló igekötő és a mondatkeret mind-mind ilyen tartóelemek. Aki ezt csak kívülről nézi, azt mondja: bonyolult. Aki belülről látja, azt mondja: logikus.

A magyar embernek különösen érdekes lehet a német, mert a két nyelv teljesen más úton jut el ugyanahhoz: a pontossághoz. A magyar toldalékol, hajlít, ragaszt, árnyal, a szórenddel zenél, a hangsúllyal ítélkezik, és közben gyakran úgy viselkedik, mint egy néptáncos, aki egyszerre tud katonásan lépni és teljesen szabadnak látszani. A német ezzel szemben nem egy pindár, hanem menetel. De nem ostobán menetel, hanem belső fegyelemmel. A magyar mondat sokszor úgy nyílik ki, mint egy cifra szűr: minden oldalon minta, minden ráncban jelentés. A német mondat inkább úgy záródik, mint egy jól megtervezett zárszerkezet: ha minden darab a helyén van, kattan egyet, és kész a jelentés.

németet tehát nem védeni kell, hanem érteni. Nem azért érdekes, mert hosszú szavakat gyárt, nem azért értékes, mert minden főnévnek neme van, és nem is azért szerethető, mert a mondat végén néha olyan igék várnak ránk, mint a közjegyzőnél elfelejtett örökösök. A német ereje abban áll, hogy szerkezetben gondolkodik. Nem szétszórja a jelentést, hanem megtámasztja. Nem kenegeti, nem maszatolja, hanem összerakja.

A magyar embernek ez különösen izgalmas lehet, mert a magyar is szereti a tömörséget, csak más eszközökkel. A magyar toldalékokkal, igekötőkkel, szórendi hangsúlyokkal, árnyalati különbségekkel dolgozik. A német ezzel szemben esetekkel, mondatkerettel, összetételekkel, vonzatokkal és szigorúbb szerkezeti fegyelemmel. Más a módszer, de a cél hasonló: minél pontosabban megmutatni, ki mit tesz, kivel, miért, milyen körülmények között és milyen viszonyban.

Ezért téves az a vélekedés, hogy a német pusztán nehéz. A német nem egyszerűen nehéz, hanem következetes. Az elején sokat kér: nemet, esetet, szórendet, ragozást, vonzatot, elváló igekötőt, melléknévragozást. De amit kér, azt később visszaadja. Egy jól felépített német mondatban nem kell találgatni, mi mihez tartozik. A szerkezet kijelöli a viszonyokat. A mondat nem sodródik, hanem halad.

Az angol sokszor barátságosabbnak tűnik, mert első pillantásra kevesebbet követel. Kevés ragozás, egyszerűbb névszórendszer, viszonylag kötött alany–ige–tárgy szórend. Aztán később jönnek a finom csapdák: igeidők, aspektusok, phrasal verbök, idiómák, látszólag egyszerű, valójában ingoványos szerkezetek. A német ezzel szemben nem udvariaskodik ennyit. Már az ajtóban közli, hogy itt szabályok vannak. Nem csal mosolyogva a nappaliba, hanem előbb megmutatja az alaprajzot.

És éppen ez benne a becsületes. A német nem teszi magát könnyebbnek, mint amilyen. Nem akar mindenkinek elsőre tetszeni. Nem illegeti magát, nem hízeleg, nem oldja fel saját szerkezeti súlyát csak azért, hogy simábban csússzon. Van benne valami építészeti természet: a mondatnak tartópillérei vannak, a jelentésnek gerendázata, az igének helye, a mellékmondatnak rendeltetése. Aki csak kívülről nézi, azt mondja: rideg. Aki belülről érti, azt mondja: pontos.