Mi alapján vizsgálunk érdemben egy nyelvet?

Én, mint évek óta a nyelveken élősködő hobbinyelvész, szeretnék felvázolni pár dolgot: A nyelvészetet nem érdekli, hogy van-e nehezebb vagy könnyebb nyelv, így helytelen a kijelentés. Úgy több értelme lenne beszélni róla, melyik mihez képest nehéz. Miért könnyebb egy dán nyelvet megtanulni egy svédnek, mint egy angolnak, de miért nehezebb egy dánnak megtanulni németül, mint egy hollandnak? Ez már lehetne egy beszélgetési alap, de ez inkább filozófia, mintsem alkalmazott vagy leíró nyelvészet. 

A nyelv nem a kicsi vagy nagy, illetve a rövid vagy hosszú elvet követi. Lásd: magyarul a bálna rövidebb szó, mint mondjuk a szarvasbogár, mégis tudjuk, melyik nagyobb. Durva lenne, ha fordított arányok lennének. Ebből a szempontból a sovány malac ferde farkát se érdekli a nyelv, mert a nyelv nem így működik. Minden nyelvben vannak dolgok, amiket egyszerűen, könnyen, de olyanok is, amiket csak úgymond nagyon bonyolultan lehet kifejezni:

'I should have said that to him.' 
(Meg kellett volna mondanom neki.) 

Nincs egyszerűbb képzés erre. Vagy, hogy ne csak angolt lássunk: 

,,Das Auto hätte repariert werden lassen können." 
(Az autó megjavíttatható lehetett volna.) 

Nincs megint csak egyszerűbb kifejezési mód erre. 

Mégsem mondjuk azt, hogy akár az angol, akár a német, vagy lássuk, akár a magyar fordításból, a mi anyanyelvünkön ne lehetne mindent kifejezni. A magyar, a germán, a szláv és az újlatin szókincs egyaránt rendben vannak. Nincs alkalmasság alapján felosztva, hogy az angol alkalmasabb, mint a német és ezért az a világnyelv. De ezzel sem foglalkozik a nyelvészet. 

Azzal sem foglalkozunk, hogy ,,helyes beszéd". Hiszen ez nem jogszabály, mint a KRESZ, mondjuk, hanem az MTA egy normát felállító, szakemberek által kidolgozott ajánlott követelménye, ami a könnyebb megértést és fix ,,helyesírást" foglal össze. Ebben benne van, hogy a ,,mondanék valamit" a hivatalos. De hozzá kell tenni, hogy nem az egyetlen ,,helyes" alak. Tekintsünk el most attól, hogy határozott és határozatlan igeragozás! Sokkal inkább ennek az igeidőnek egy másik, nem hivatalos alakját a ,,mondanák valamit" előfordulását vegyük szemügyre! Érdekel minket, hogy ,,mondanék" vagy ,,mondanák"? 

Nem! Azért nem, mert akár ezt, akár azt mondjuk, mindig egy meghatározott szabály alapján tesszük azt. Aki azt mondja: ,,innék", az: ,,írnék, hoznék, tudnék" stb. alakokat fog használni mindig. Aki azt mondja: ,,innák", az: ,,írnák, hoznák, tudnák" stb. alapokon nyugvó beszédet fog használni, nem összevissza egyszer így, egyszer úgy. A lényeg itt nem változik, mert mindenhogy határozatlan feltételes jelenben történő ragozást látunk, hallunk. De visszafelé se legyen a képzetünk, hogy azok, akik a ,,hivatalos" formát használják és tudják, azok csak egy részét ismerik a nyelv természetének és csak azok ,,uralják" a nyelvet, akik dialektust beszélnek, vagy hétköznapi nyelvet beszélnek. Tehát mondhatjuk, hogy ez a hivatalos nyelv nem igazság, csak megállapodás. Mikor melyik és miért az a hivatalos az a nyelvújításra vezethető vissza, amikor a dunántúli régió nyelvi előfordulásait vették inkább figyelembe. Regionális minták, presztízs, irodalmi centrumok, oktatás, adminisztráció stb. Ez alapján van a hivatalos nyelv sokszor elbírálva.

Persze, akár magyarból, akár angolból, akár németből azért létezik ez, hogy a mindenki által elfogadott irodalmi nyelvre törekedjünk, vagy általa legyen mihez viszonyítsunk. De gyönyörű tud lenni egy dialektus is, ha értik és igény van rá.

Felesleges vizsgálni ezért például azt is, hogy ,,azzal" vagy ,,avval", ,,ezzel" vagy ,,evvel", ,,mivelhogy" vagy ,,mert". Ilyenkor a megszokás, a gyakoriság, a szövegkörnyezet és a társadalmi környezet határoz meg dolgokat. Egy városi azt mondja: 

,,Azzal az eszközzel nem dolgoznék." 

Míg egy vidéken élő, falusi ember, vagy egy keleti-délkeleti területen élő magyar főleg egy idősebb generációból, de a fiatalabbak többsége is azon az alapon mondja ezt valószínűleg, hogy: 

,,Avval az eszközzel nem dolgoznák." 

A dialektus nem hiba, csak egy (másik) rendszer. Ez utóbbi mondat legfeljebb annak furcsa, aki nem ilyen környezetben él, ettől ez nem lesz helytelen magyar. Ahogy most az utóbbi mondatomban a ,,legfeljebb" szó helyett én is használhattam volna a ,,maximum" szót. Tehát van az iskolai és természetes tanulási módszere a nyelvnek, ezáltal többdimenziós struktúra. 

Miben más akkor pl. az, ha azt mondjuk, vagyis inkább írjuk, hogy ,,ilyesztő" és ,,ijesztő"? Ugyanúgy ejtem, de máshogy írom, hiszen utóbbi, helyes alak ,,j", míg a másik ,,ly" alapján ment. Itt jön be a képbe, amivel már mi is foglalkozunk, a történeti alakulása egy szerkezetnek vagy más esetekben nazalizációs dolgok stb. Ebben az esetben, tehát a ,,j" és ,,ly" esetében, a két hang külön kiejtéssel bírt nagyon régen és máshogy szerepeltek nagyon sokáig, ám ma már nem társítunk a ,,ly" hanghoz megkülönböztetést a ,,j" hanghoz képest. Ellenben mivel eredetileg nem egyenlő kiejtésbeli alapokon voltak, így az ,,ilyesztő" alak valóban helytelen, nem úgy működik, mint az előbbi ,,mondanák-mondanék". 

A nyelvészet tehát jelenségeket, például: strukturális homonímia, episztemikus igeidők, aspektusok, diszkurzív relevancia és egyéb ,,trágárságok" mentén zajlik, ahol a ,,Hogyan?" mellett a ,,Miért?" is szerepet kap, de nem mindig ugyanolyan arányban és fordítva is igaz ez. 

A nyelvészet nem nyelvhelyesség, pontosabban nem egyenlő automatikusan azzal, a nyelvészet egy tudomány, egy természetes reakció egy természetes jelenségre, amit úgy hívunk, hogy nyelv. Ezt elő lehet adni borzasztó száraz, és meglepően izgalmas módon is. Akár magunknak, akár a környezetünknek. Laikus és szaknyelvi kifejezésmóddal egyaránt, egyet érdemes figyelembe venni, mikor, kivel és hogyan beszélünk. Nem kevésbé művelt az a professzor, aki palóc, szegedi, somogyi, tolnai stb. tájszólásban beszél, egyszerűen így szokta meg a környezete miatt. 

Ez nem jelenti, hogy nem tud, vagy tudna úgymond ,,normálisan" megszólalni, de neki nem az a természetes. Egy csángó magyar a mai napig például nem ,,ezzel" vagy ,,evvel", hanem nagyon archaikusan ,,ezvel" szóval fogja magát kifejezni, hiszen a legkeletibb peremvidéke a magyar nyelvnek, ezáltal a folyamatok lassan mennek végbe. Milyen folyamatok? 

A nyelv folyamatosan változik. Ez semmi mást nem jelent, minthogy egyszerűsödik. Annak ellenére, hogy ezen mondat végett sok szakmabéli homloka fenyegetően összeráncolódik, gyöngyözik az ér a homlokukon, néhányan a tollukat is kettétörik dühükben, mások hitetlenkedve dörzsölik a halántékukat, a katedrák mögött feszült csend telepszik a teraszokra, a nyelvőrök arcán a felháborodás pírja fut át, a szigorú nyelvészek szemében szikrák pattognak, és a tudományos diskurzus asztalán megremegnek a poharak, a konzervatív nyelvészek pedig az infarktus határán, remegő kézzel nyúlnak a szívgyógyszerük után, miközben a tanszéki folyosón halkan felcsendül a gyászinduló, vagy pedig már a rituális harakiri gondolatával barátkoznak a helyesírási szabályzat legfrissebb kiadásával a kezükben, miközben halkan mormolják az utolsó imájukat a halott nyelvtan emlékére, miképpen ,,átrendeződésről", nem egyszerűsödésről volna itt szó, én mégis ki fogok tartani az állítás mellett, mert nem a szó klasszikus értelmét veszem, mert hát akkor az ősember valami rettentően bonyolult és kiérlelt, kifent szókincsű nyelvet kellett bírjon. Nem erről van szó, ezt egy korábbi cikkemben is leírtam 2-3 évvel ezt megelőzendően! Tehát a változás-egyszerűsödés törvényszerű és kell, viszont, ha az ereszkedő dallam már nem lesz jellemző a magyar nyelvre, ha sehol nem tartanak szünetet, nem tesznek le pontokat, akkor a nyelv elveszti a karakterét, csúnyává és számomra követhetetlenné válik.

Egy átlagos, emberi agy arra van korlátozódva, hogy a nagy- legfeljebb dédszüleit értse, hozzájuk akar alkalmazkodni, velük akar kommunikálni. Ezért minimálisan bár magára igazítja, de őket is meg szeretné érteni. Érdekes lehet számolni azzal a dologgal, hogy az alig két emberöltőnyi idő alatt világszinten elterjedt internet világában, ez a fajta változás leszűkül-e vagy éppen kiszélesedik majd az idők során? Ezt majd az idő eldönti. Ami riasztó, az a monotónia és a központozás hiánya a beszédben. Az AI által generált reklám és ismertető szövegek összevissza- és rossz hangsúlyait pedig horrorisztikusnak tartom. Horror, hogy ez megtörténhet. Hogy ez ellen nem tiltakozik senki.

Mit érdemes nem számításba venni még a nyelv vizsgálata során? Nézzük:

,,III. Napóleon, aki uralma alá hajtotta fél Európát, később Magyarország miniszterelnöke lett." 

Megismétlem: 

,,III. Napóleon, aki uralma alá hajtotta fél Európát, később Magyarország miniszterelnöke lett."

Gondolkodjunk csak el! Mi ebben a mondatban a probléma, a hiba? Meglepő a válasz: Ebben a mondatban semmi! Legalábbis nyelvészeti szempontból. Az legyen a történelemtudomány problémája, hogy egyébként a mondat milyen üzenetet tükröz. Értelmes jelentése van, és nyelvészetileg senki nem törődik azzal, hogy igaz avagy hamis a mondat. Függetlenül attól, hogy mindenki tudja, a mondat üzenete nagyrészt szamárság. Újabb dolog, amivel nyelvészeti szempontból nem foglalkozunk.

Következő példa, amit egy 86 éves néninek mond egy 23 éves férfi: 

,,Szia! Segítenél nekem? Megmondanád, mennyi az idő?"

Mi a hiba? Ismét semmi. A józan ész azt diktálná, hogy a nyelvújítás során Széchenyi István által magyar nyelvbe bekerült magázódási norma megkívánná, hogy azt mondjuk ilyen korkülönbség esetén vagy már csak az életkorra való tisztelettel is, hogy:

,,Kezit csókolom! Tudna nekem segíteni? Megmondaná, legyen kedves, mennyi az idő?"

Ez a probléma legyen a szociológia problémája. Itt csak azt látjuk, hogy bebizonyosodik, hogy minden, egészséges, érett ember tud beszélni. Hozzáteszem, persze a magázódás, mint nyelvi forma, egy nyelvi jelenség és annak emelkedettebb használata érdekes tud lenni, ha külön vizsgáljuk, miszerint nyelvi szempontból nem feltétlenül érdektelen foglalkozni vele, milyen szavakkal kerül vagy nem kerül elő, de nyelvhelyesség szempontját tekintve mindegyik mondat jó, függetlenül attól, hogy egyébként hány éves emberek beszélgetnek, mert az a része nem számít. 

Ami minket igazán érdekel, az öt dolog: alaktan, mondattan, hangtan, jelentéstan és használat. Most ne javítsanak ki a nálam jobban hozzáértők, hogy szakszavakkal, morfológiailag, szintaxis szerint, fonológiailag, szemantikailag és pragmatika szerint mondjuk ezt nagyon szépen, mely utóbbiba beleesik már azért a tegeződés-magázódás is mint udvariassági szempont. 

Ellenben a nyelv belső szervezettsége és a mindennapi tapasztalás, tanulói, szubjektív élmény nem fedi le egymást, vagyis: Sem strukturálisan komplex, mégis könnyen tanulható, ahogy egyszerűbb szerkezetű, mégis nehezen feldolgozható nyelv sem létezik így fogalom szerint. A nyelv a valóság strukturálásának módja és az írás csak a kommunikáció ruhája ebben, ez az oka annak, amiért pl. az úgynevezett ,,helyesírási szabályok" nem játszanak szerepet a kommunikáció megértésében, bizonyos értelemben. Ugyanakkor a német nyelv, pontosabban értelmezésben a germán nyelvcsalád precizitása (,,Itt jön az ige!") nem ,,merevség", hanem logikai következetesség, míg a magyar rugalmassága nem ,,szabadság", hanem strukturális variabilitás. 

Lásd: A 15. században a magyarban megjelenik a névelő fogalma. A 17. századra teljesen fel is veszi a nyelv. És bár nincsenek nemek, mégis egy fejezettel több lett a magyar nyelv felépítése, mint addig volt. Most emiatt mondhatjuk nehezebb lett a nyelvünk? Hm... Inkább átláthatóbb, bizonyos értelemben. Miért?

Itt ez a mezőségi, betlehemi ének:

Betlehem kis falujában, 

(...)

Őt nevezték Jézuskának, 

Édesanyját Máriának. 

Ki pólyába takarta, 

Befektette jászolyba. 

(...)

(...)

Ott találták a jászolyba', 

Jézuskát az istállóba'. 

És őt szívből imádták, 

Mennynek s földnek királyát. 

Nyelvészeti szempontból is górcső alá vettem. Itt még hangilag az ,,ly" külön hangként jelenik meg, szépen mutatva az archaikus hangzást. De ez most mellékes, én most mai alakban fogom írni. 

Az első ,,jászolba" esetében indokoltabb a névelő elhagyása. A határozott névelő a magyarban konkrét, már azonosított referenst jelöl (,,a jászol"), itt viszont még nem egy tárgy bemutatása, hanem egy esemény elbeszélése történik. Ezt hívjuk szakszóval introdukciónak. A névelő ezért jelentésileg ,,előreszaladna". A második előfordulásnál a névelő már természetes, mert addigra a referens diskurzusban adottá válik. 

Ez klasszikus szövegszervezési különbség. Ritmikailag sem tölt be hiányt a névelő: a hangsúlyt a ,,jászol" szó viszi, az ,,a" itt nem erősítené, hanem megtörné. A rímhatást a ,,-ba" rag és a főnevek hordozzák, nem a névelő. Összességében ez nem hiány, hanem jelentésileg, stilárisan és prozódiailag motivált elhagyás, ami a régi stílusú énekekben teljesen szabályos. 

A második már visszautaló, nyelvileg indokoltabb. Ez szintén szakszóval az úgynevezett diskurzusszemantikai különbség a ,,jászol-a jászol" között.

Tehát nem nehezebb lett a nyelv, hanem kifejezőbb. A nemek hiányának dacára pedig fantasztikusan el tudjuk különíteni a hím- és nőnemet. A német és más germán nyelvek már jóval azelőtt máshogy gondolkodtak. Láttam olyan olvasatot is, hogy a nyugati kereszténység felvétele után törvényszerűen jelent meg a magyarban a névelő. Ezzel kicsit vitatkoznék, mert több, mint 500 év telt el a két esemény között, tehát, hogy keresztényállam lett Magyarország és megjelent a névelő. Másfelől bizonyos szláv népek, mint ukrán vagy orosz, szintén keresztények, mégsem hordoz névelőt a nyelv. Tehát a kultúra változása nem a nyelv változása. 

Hogy ezt illusztráljam, olyan, mintha azt kérdeznénk, szabad-e lefetyelve inni vagy szürcsölve? Hogyne szabadna. Hát nem az a lényeg táplálkozás szempontjából, hogy bejusson a szervezetünkbe az elfogyasztott dolog. Dehogyisnem! Nem kultúra kérdése, hogy megemésztjük a bablevest vagy a málnaszörpöt, függetlenül attól, hogy szürcsöljük őket vagy lefetyeljük. Ezzel foglalkozzon az illemtan, de ne a nyelvészet. Tehát nincs kultúrabéli és nyelvhelyességi vizsgálat a klasszikusan laikus szempontból. 

Mi a nyelvhelyesség akkor? Az kérném, amikor valamit kétféleképpen lehet mondani. Lásd a korábban említett ,,dolgoznék-dolgoznák". Szabályt követünk, amikor mondjuk. Az emberek egy része így, a másik úgy használja, de nem csapongunk egyikből a másikba, hanem szabályt követünk vele. Ezt le lehet írni, de ez tény. Hajlik a szociológiába is, hogy a nyelvészetileg a művelt normalitás ,,dolgoznék" értelme felülmúlja ebben az esetben a nem kiművelt norma ,,dolgoznák" alakját. És, ha egy nagyvárosban tanult, de egyébként faluból származó egyén megtanulja a ,,dolgoznék" alakot, ellenben, ha hazamegy, visszavált a ,,dolgoznák" alakra, teljesen természetes, rendben van, nem akar megsérteni senkit és talán neki is kényelmesebb. 

Nézzünk egy kevésbé kényelmesebb dolgot viszont, ami már érdekes és nem értek egyet a magyar oktatási rendszer generatív egyszerűsítésével. Az iskolai rendszer megtanítja, hogy a magyar tárgy ragja a ,,-t". Mivel a német nem képzőkkel és ragokkal dolgozik, ott nem tudunk főnévvel alaki változást kimutatni, csak a hímnem névelőjén, tehát idegen nyelvek tanítása szempontjából elég, ha ennyit mondunk, hogy magyar tárgyrag = -t, ez elég az idegen nyelvhez, mert a ,,der"-ből lesz a ,,den" és ott a tárgyi értelem. Az angolban, norvégban pl. nincs is tárgyeset. Míg az izlandiban még az alanyesetnek is ragja van, mégis mind germán nyelv.

Igen. Ám, ha magyarul vizsgálom, hogy néz ki?

asztal -> asztalt

fiú -> fiút

szekrény -> szekrényt

ajtó -> ajtót

 Ott a ,,-t" a szó végén, minden rendben, ám de:

laptop -> laptopot

ablak -> ablakot

ég -> eget

fék -> féket

Hoppá! Tehát nem tudom generatívan, csakis az úgymond ,,-t" ragra hagyni magamat. Ellenben megmagyarázni se tudom, mikor kell vagy nem kell kötőhangot beszúrni. Mondhatnánk, ha magánhangzóra végződik a szó, prímán működik:

hajó -> hajót

kígyó -> kígyót

eső -> esőt

Igen-igen. Ám de:

ló -> lovat

hó -> havat

tó -> tavat

Nemcsak kötőhang jött be, de még tőhangváltás is van, jó akkor magánhangzónál működik, kivéve, ha az ,,-ó" végű. Hmm... nem:

szó -> szót (normálisan működik)

kő -> követ

tő -> tövet

cső -> csövet

tea -> teát

Látni, hogy a kötőhang ott van vagy tőhangot vált a főnév tárgyesetben. Tehát a magánhangzós végződés alapján gondolkodni dőreség. Mi van akkor, ha azt mondjuk, hogy akkor mássalhangzó esetén mindig kell kötőhang? Nem, ott se mindig kell:

kés -> kést

de már:

kard -> kardot

Hiába hasonló funkciót tölt be a két eszköz, nem függ ettől a tárgyesetük. Nézzük akkor a funkcióban eltérő, de hasonló hangzású szavakat:

gáz -> gázt

Itt működik, jaj, de jó, de:

láz -> lázat

Itt már kötőhangot teszünk bele és nem ,,lázt" alakot írunk. Tehát nincs válasz, az anyanyelvvel együtt tanuljuk meg, hogy mikor milyen alakot kell használjunk, de akkor mondjuk az ,,ahogy jobban hangzik" elve helyett van-e más? Nem nagyon, sajnos. Legalábbis nem egyetlen szabályként. Kiejthetőség és történeti örökség is van a tőtípusok mellett. Tehát a csupaszt ,,-t" egyfajta tőtípus, a torlódásbéli zártságot (lásd: lapot -> laptopot) a kötőhangzó megjelenése mutatja, és a tőváltásos szavak (lásd: ló -> lovat) ősibb szavak egy alaktani változása. Van rendszer, de nincs teljesen produktív szabály. Ezt anyanyelvvel együtt sajátítjuk el, olyannyira, hogyha egy új, vagy ismeretlen főnevet hallunk, amit addig nem, automatikusan tárgyesetbe tudjuk tenni, mert teljesen uraljuk az anyanyelvünket.

gom (fiktív szó) -> gomot

hüpp (fiktív szó) -> hüppöt

trüvík (fiktív szó) -> trüviket

A másik ilyen, amikor azt mondjuk, a felszólító mód jele a ,,-j". Például:

Járj!

Lépj!

Feküdj!

Mondj!

Guggolj!

Ne ijedj meg!

Nagyon jó, egészen addig, amíg bele botlok ebbe:

Higgy!

Vigyél!

Legyél!

-> vagy a 2D-s alakok:

Küldd!

Mondd!

Vidd! 

Tedd!

Hidd!

Persze, mondhatjuk, hogy ,,-sz/ -d + -j = dd", igaz, de ez már nem sima ,,-j" jelű felszólító alak. Ilyenkor összeolvad, de ,,-j" jelű ,,küldj" és ,,mondj" alakjuk is van. Ez is igaz. Na, de ott a ,,higgy" alak, aminek nincs ,,higyj" alakja, csak olyan, hogy ,,hidd", ahogy a ,,tedd" alaknak sincs ,,tedj". Ez szakszóval az úgynevezett gemináció, amikor egybeolvad a hang megint csak történeti fejlődés, hangilleszkedés és kiejtés alapján működik. Innen jön a combos felismerés: nincs egyetlen, mindent lefedő szabály.

Miért foglalkozik vele akkor a nyelvészet, ha nincs egyértelmű generatív csak felsorolás szintű szabály? Mert izgalmas? Mert jó ez valakinek? A nyelvészetet nem az érdekli, hogy egyetlen szabályból ,,legenerálható-e" a nyelv, hanem hogy milyen rendszer és mintázatok állnak a látszólagos kivételek mögött, és ezek hogyan tükrözik az emberi kogníciót és a nyelv történeti rétegződését. Nem azért foglalkozik vele, mert ,,jópofa", hanem mert ezek a jelenségek mutatják meg, hogyan képes az ember véges eszközökkel végtelenül rugalmas rendszert működtetni. Ettől válik érdemben vizsgálhatóvá a nyelv és nyelvészet is ettől lesz nyelvészet, nem attól, hogy ,,szimpad" vagy ,,színpad".