Mi a bajom az angollal?

Eljött az idei nyár utolsó bejegyzése. Mi a bajom az angollal? Semmi. És minden. Egy nagyon érdekes, de a magyar agy számára szerintem nagyon nehezen követhető nyelv. 9 éves korom óta tanulom. És bevallom: megviselnek a következetlenségei, az igeidő-rendszerének felépítése és rendeltetésszerű, helyes használata, a szavak a képzése. Ezeken mennék ma sorban. A németet majd' 10 évvel később kezdtem el csak tanulni és egy év elteltével százszor jobbnak éreztem a németemet, mint az angolomat és nem azért, mert először szerettem volna a németet.

Lássuk, mi a probléma az angollal akkor! A magyar nyelv tanulói számára egy idegen nyelv elsajátítása során kulcskérdés, hogy a célnyelv grammatikai és lexikai rendszere, milyen mértékben illeszkedik az anyanyelv tipológiai (ez röviden kb. szerkezetek egyezése az anyanyelv és az adott idegen nyelv között) sajátosságaihoz. A magyar agglutináló nyelvként funkcionál, amelyben a jelentéshordozó morfémák lineáris láncolatként kapcsolódnak a tőhöz. Érthetőbben: Képzőkkel, ragokkal dolgozik a magyar. Ezzel szemben a germán nyelvek (angol és német) flektáló nyelvek,amelyben a nyelvtani információk (pl. szám, eset, igeidő) egyetlen toldalékban vagy szóalakban összeolvadva jelennek meg. De részben izoláló tendenciákat is mutatnak ezek a nyelvek, ahol alig vagy egyáltalán nincs toldalékolás, a nyelvtani viszonyokat külön szavak, szórend vagy partikulumok fejezik ki, amelyek eltérő morfológiai és szintaktikai megoldásokat kínálnak. 

A következőkben három főszempontból hasonlítom össze az angolt és a németet: 
I.: szóösszetétel és szóképzés

A magyar nyelvben a szóképzés és a szóösszetétel erőteljes produktivitással működik. Tehát széles körben és szabályszerűen használható új alakok létrehozására. Az agglutináció révén a deriváció és a kompozíció egyértelmű, szabályos folyamat: pl. tanár -> tanárnő -> tanárnéni; ház + ajtó -> házajtó. A jelentéskomponensek jól szegmentálhatók, és a szintaxisban gyakran helyettesíthetők analitikus szerkezetekkel, tehát külön álló szavakkal és nem toldalékokkal. Már itt kiütközik, hogy az angol mennyire nehézkesen csinálja ezt, pl.:
house for the sick - közismertebb szóval: hospital, - ami meg nem germán szó
Ez magyarul, ugye kórház, németül Krankenhaus - szó szerint: ,,betegház". Ebbel (is) látszik, hogy a magyarhoz hasonlóan, a német is erősen támaszkodik a szóösszetételre. 

Ezen szavak és azok funkciója gyakran megfelelnek a magyar összetételeknek, így a két nyelv között jelentős a kognitív megfeleltethetőség. A deriváció, vagyis a szavak egymásból való képzése (pl. schön (szép) -> Schönheit (szépség); laufen (futni) -> Läufer (futó)) szintén szabályszerű, a képzők és előtagok rendszere átlátható. Tipológiailag a német nyelv kompozicionalitása, tehát a két vagy több szótő összekapcsolásával létrehozott új szó, közelebb áll a magyarhoz, mint az angolé. 

Az angol modell sokkal inkább támaszkodik az analitikus szerkezetekre, kevésbé produktív a szóösszetétel terén. Az összetett szavak előfordulnak ugyan (pl.: greenhouse, friendship, timeless), de a nyelvhasználat jobb szereti a szintaktikai kifejtést, egy szó értelmének körülírásán mutatkozik ez meg (house for the sick -> német Krankenhaus). A deriváció során a latin–francia eredetű affixumok (toldalékok) (pl. -tion, -ment, -ity) kevésbé alakíthatóak, mint a németben vagy a magyarban, ami a magyar anyanyelvű tanulók számára nehezíti a felismerést és az angol belső logikájának követését.

II.: az igeidőrendszer logikája

A magyarban az igeidő-rendszer viszonylag egyszerű, a befogottság (perfektivitás, vagyis lezártság) és a folyamatosság kifejezése aspektuális eszközökkel történik (írtam vs. írogattam). Az időmeghatározást szinte mindig külső határozók (tegnap, holnap, három napja) jelölik. Ezért a magyar nyelvhasználó ,,külső kapaszkodókhoz" köti az időviszonyokat, de önmagában is lefojtja a dolgokat, hogy egyetlenegy múltunk, jelenünk és egy jövőszerű igeidőnk van. Ezért egyértelmű, ha írok, most teszem, de, ha írtam, már kész van, ha írni fogok, még tervezem. Persze szövegkörnyezet függvényében az ,,írok" lehet szokás, az ,,írtam egy korábbi" szokás, az ,,írni fogok" egy jövőre utaló folyamatos terv. De így is sokkal céltudatosabb a magyar nyelv. 

A német igeidő-rendszer jól strukturált és viszonylag konzisztens: a jelen (Präsens), a befejezett múlt (Perfekt), az elbeszélő múlt (Präteritum) és a régmúlt (Plusquamperfekt) világos rendszerbe illeszkedik. A Perfekt–Präteritum megoszlást leszámítva, teljesen adja magát rögtön, de mindkettő jól megfeleltethető a magyar múlt időnek. Ez a rendszer a magyar nyelvhasználó számára logikus, mivel nem igényel folyamatos aspektuális megkülönböztetést, hanem inkább események láncolataként szervezi az időt.

Az angolban a ez az igeidő-rendszer jóval komplexebb: különbséget tesz simple, progressive, perfect és perfect progressive alakok között:

Általános: I write. - Szoktam írni.
Szokásra utal, nem pillanatnyi állapotra. 
(Simple)

Folyamatos: I am writing. - Éppen írok.
Pillanatnyi állapot, nem lehet szokás. Épp most meg végbe.
(Progressive)

Lezárt: I have written. - Írtam.
Jelenre kiható állapotú, de már végbement esemény.
(Perfect)

Lezárt folyamatos: I have been writing. - Már írom.
Múltban már elkezdett, de a jelenig, vagy a jelenben is tartó esemény.
(Perfect progressive)

Félreértés ne essék, ebben is van logika, na, de a magyar agynak jóval körülírtabban hangzik, mint a német. Ezek nem csupán időviszonyokat, hanem aspektuális és pragmatikai árnyalatokat is kódolnak. Nem mindegy, hogy szokás vagy folyamatos dolog stb. A magyar nyelv beszélői számára ez gyakran kognitív túlterhelést okoz, hiszen a ,,külső határozóhoz kötött" időviszonyt belső igealakok is jelzik, amelyek a magyarban nincsenek jelen.

III. A következetesség illúziója
Az angol rendszert sokszor úgy tanítják, mintha kiszámítható volna – mintha az igeidőkben lévő különbségek mindig világos szabályt követnének, mintha a szóképzés mindig átlátható lenne. A valóságban azonban az, hogy az angol tele van kivételekkel, idiomatikus szerkezetekkel és történeti rétegződéssel, amely a tanuló számára inkább káosznak hat, mint szabálynak. A német – ,,bonyolultsága" ellenére – ebből a szempontból jóval konzekvensebb, ezért sokkal hamarabb sikerélményt ad.

Az összehasonlítások alapján kijelenthető, hogy a magyar nyelv logikájához közelebb áll a német, mind a szóalkotás, mind az igeidők használata tekintetében. Az angol globális jelentősége ellenére nyelvtani szempontból ,,idegenebb" a magyar beszélő számára: kevésbé termékeny a szóösszetétel, és jóval összetettebbnek hat az igeidő-rendszer. A nyelvtanulási stratégiát ennek megfelelően célszerű kialakítani: a németben a morfológiai megfeleltetés adhat stabil alapot, míg az angolban a folyamatos aspektuális szemlélet és a pragmatikai kontextus megértése a kulcs.Így, ezáltal egyik sem lesz nehezebb a másiknál egy idő után. Ezért ugyanannyi idő alatt lehet diplomát, érettségit, nyelvvizsgát letenni belőlük.