Függő beszéd - múlt idő

A függő beszéd legendája a németben nem legenda. Létező dolog, amivel leginkább híradásokban, újságokban, tehát úgy általában a sajtóban találkozunk, mintsem a hétköznapi, beszélt nyelvben. Vagy, ha találkozunk is vele, legtöbb esetben a ,,sein" ígére korlátozódik ez a jelenség a mai nyelvhasználatban, illetve 1-2 módbeli segédigére talán. 

Ellenben a nyelvben múlt időben is megjelenhet, mert semmi sem zárja ki, hogy egy állítás mellett ne foglaljunk állást, ha pl. a múltban történt.
Nézzünk egy példát:

Er behauptete, er habe damals viel (nach Frauen) gelugen. 
(Azt állította, régebben sokat sündörgött (a nők után). 

Szándékosan választottam egy ilyen különleges igét. De mielőtt rátérünk, nézzük mi az érdekessége még a mondatnak! Ha emlékszel, írtam, hogy a kötőmód egy teljesen más igemód és teljesen más igeidőrendszer, mint a kijelentő mód, ennélfogva, nem kell betartani a szigorú ,,kihat jelenre vagy sem" szabályokat, mert a rendszerek elkülönülnek. Az igeidő egyeztetés a kijelentő mód dolga, semmi köze a kötőmódnak hozzá, ezért ki sem alakult több, csak egyetlen múlt idő, a függő beszéd és feltételes múlt tekintetében is. Ráadásul mindegyik összetett. Így, aki a sima kijelentő módú befejezett jelen vagy régmúlt képzését, tulajdonságait nem bírja, az ezt a rendszert sem lesz képes átlátni. Ily módon teljes szabályos a ,,behauptete" elbeszélő múltas alak, persze, ,,hat behauptet" is lehetne a mondat elején, ez most itt nem bír akkora hangsúllyal, mint a mellékmondat, miszerint, sündörgött. 

A ,,lugen" ige a középkori,,luogan" igéből származik, mára inkább regionális az előfordulása és inkább ,,pillantani/ kifigyelni" értelemben látni. Erős, archaikus alakjai ritkán fellelhetőek: 
lugen (ü) 
lieg 
hat gelugen 
Az ige a ,,rufen" alapján ragozódik, ami a 19. századig szintén umlautot kapott, de ez elkopott, viszont másban nem szenvedett gyengeséget. A ,,lugen" ige mára minden tekintetben gyenge. Nem összekeverendő a ,,lügen" igével!

Ami itt igazán lényeges, az az, hogy a sajtónyelvi függő beszédben az elsődleges funkció nem az idő, hanem a forrásjelölés (Quellenmarkierung), illetve a referált állítás és a narrátori hang elválasztása! 
Magyarul: A szerkezet elsősorban azt mutatja, hogy ,,ezt ő mondja/ állítja/ híreszteli/ kérdezi", és nem azt, hogy ,,ez a narrátor állítása". Ezért van az, hogy ugyanaz a forma sokszor inkább episztemikus távolítást (a beszélő vélt cselekvés megtörténésétől való távolodását) fejez ki, mint klasszikus értelemben vett igeidői finomkodást.

Éppen ezért teljesen félrevezető az a laikus elvárás, hogy a német függő beszédet úgy kellene szemlélni, mintha a kijelentő mód (Indikativ) időrendszerének mechanikus másolata volna. Nem az! A kötőmód itt saját logikával működik: a temporális viszonyokat jelöli, de közben módértéket is hordoz, mégpedig nagyon erősen. A kettő együtt adja a rendszer erejét. Vagyis amikor azt mondjuk:

Er hat gesagt, ihr seiet seit Jahren nicht krank geworden.
(Azt mondta, ti már évek óta nem betegedtetek le.)

akkor a mellékmondatban álló ,,seiet (...) geworden" nem pusztán ,,múlt idő", hanem olyan összetett alak, amely egyszerre:
- függő beszédet jelez (nem a narrátor vállalja a kijelentést),
- és a cselekvést a referenciaponthoz képest lezártnak / előidejűnek mutatja.

A főmondatban lévő ,,sagen" ige ettől még nyugodtan maradhat elbeszélő múlt és befejezett jelen alakban, itt most utóbbit választottam, mert az teljesen más szinten dolgozik: az a narráció idejét szervezi, míg a mellékmondat a közölt tartalom belső időviszonyait rendezi el. Ezt a két szintet keverik össze sokan, amikor azt várják, hogy ,,ha múlt a főige, akkor a mellékmondatban is valami kijelentő módú múlt legyen". Itt ugyanis nem erről van szó, hanem egy beágyazott állításról, amelyhez a német sajtónyelv hagyományosan kötőmódot rendel.

További fontos részlet, hogy a mai nyelvhasználatban valóban gyakori az a jelenség, hogy a függő beszéd ,,összezsugorodik" a fent említett, néhány feltűnőbb alakra, főleg:
sei (sein),
habe (haben),
valamint néhány modális alakra: könne, müsse, dürfe, solle, wolle, möge, wisse

Ennek nagyon prózai oka is van: Ezek az alakok jól felismerhetően különböznek a kijelentő módtól, tehát funkcionálisan is ,,látszanak". Sok más igénél a függő és kijelentő alak többször is egybeesik jelen időben vagy közel áll egymáshoz, ilyenkor pedig a nyelv gyakran feltételes alakokhoz nyúl pótlólagosan (Ersatzkonjunktiv), hogy a függő beszéd jellege ne vesszen el és az igemódban benne maradjunk.

Vagyis a rendszer nem ,,halott", hanem funkcionálisan szelektív: ott marad meg erősen, ahol alakilag és pragmatikailag hasznos.

A fenti, első mondatom pedig rávilágít egy másik fontos nyelvtörténeti jelenségre is: az erős–gyenge paradigmaátrendeződésre. A régebbi, erősnek ismert alakok (mint az archaikus lieg - gelugen) ma már legfeljebb ritkán, regionálisan, irodalmi ízzel vagy tudatos archaizálásként kerülnek elő, miközben a köznyelv az ilyen igéket többnyire analógiásan gyengíti. Ez teljesen tipikus folyamat: az alacsony frekvenciájú, szemantikailag perifériára szorult igék könnyebben veszítik el a történeti erős mintázatukat.

Itt tehát nem pusztán egy ,,különc ige" kérdéséről van szó, hanem arról, hogy a beszélő milyen rétegből választ. Ezért a mondatom nemcsak nyelvtanilag érdekes, hanem stilisztikailag is: egyszerre mutat rá a függő beszéd működésére és egy lexikai-nyelvtörténeti maradványjelenségre. Az ilyen példák pedagógiailag is hálásak lehetnek, mert láttatják, hogy a nyelvtan nem steril táblázat, hanem rétegzett rendszer, amelyben a sajtónyelv, a köznyelv, a regionális használat és a történeti örökség egymásra rakódik.

És itt érdemes még egy félreértést eloszlatni. Attól, hogy a hétköznapi beszélt nyelv gyakran ,,dass + Indikativ" szerkezetre egyszerűsít, a függő beszéd kötőmódú rendszere nem válik ,,legendává". Legfeljebb a használati tere beszűkülhet: élő, produktív a sajtóban és formális regiszterben, ritkább a spontán beszédben, és részben alakmegőrző zónákra (sei, habe, modálisok) koncentrálódik.

Aki tehát csak a hétköznapi beszélt nyelvből indul ki, könnyen azt hiheti, hogy ez már csak nyelvkönyvi díszlet. Aki viszont olvas híreket, tudósításokat, bírósági beszámolókat, politikai nyilatkozatokat, az pontosan látja: ez a rendszer nem holt, hanem regiszterhez kötötten aktív.

Sőt, bizonyos szövegtípusokban kifejezetten nélkülözhetetlen, mert finoman külön tudja választani: a tényállítást, a forrás állítását, és a szerkesztő / tudósító felelősségi pozícióját, semlegességét, kételyét. Tehát a német meg tud sérteni, dicsérni, anélkül, hogy te észrevennéd, mert egy harmadik fél szavait tolmácsolja, miközben ő semleges marad.

És talán épp ez a legfontosabb: a német függő beszéd nem pusztán ,,nyelvtani furcsaság", hanem egy olyan eszköz, amely a nyelvben a forráskritika grammatikai megfelelőjét is megteremti.